Straky Tibor egy 2003-ban készült interjúban ezt mondta róla: a debreceni zenei életnek egy nagyon jelentős személyisége volt, amilyen a városban nem sok akadt. Csaknem harminc évig irányította Debrecen zenei életét. Kodálynak sok kedves tanítványa közül ő állt hozzá legközelebb. A mester ennek több jelét adta, a legdöntőbb bizonyíték: az általa vezetett debreceni iskolának engedélyezte egyedül, hogy életében a nevét viselje. 100 éve született Gulyás György, rá emlékezünk cikkünkben.

Kodály kitüntető bizalmában

Gulyás György karnagyról beszél Straky Tibor zenetanár 

Kodálynak sok kedves tanítványa volt, köztük világhírű művészek, tudósok, folkloristák, de a vidéken működő kórusvezetők közül Gulyás György állt hozzá legközelebb. A mester ennek több jelét adta, a legdöntőbb bizonyíték: a Gulyás által vezetett debreceni iskolának engedélyezte egyedül, hogy életében a nevét viselje. Gulyás György csaknem harminc évig irányította az ország második legnagyobb városának, Debrecennek a zenei életét.

Ő maga így nyilatkozott művészi céljáról: „Kulcsszóvá, afféle ars poeticává, sőt már-már megszállottsággá vált nálam, hogy a vidék legalább annyira képes európaivá lenni, ahhoz kapcsolódni, mint a főváros. Egy életet szántam rá arra, hogy bizonyítsam: vidékről is lehet Európával együtt lépni. Csakhogy ehhez nem csupán várni kell tőle valamit, hanem adni is.” Straky Tibor több éven át Gulyás György közelében élt, vagy mellette dolgozott, hiteles képet tud adni a sokáig sikeres majd mellőzött karnagyról.

– Mikor hallott először Gulyás Györgyről?

– Eötvös-kollégista koromban, 1947-ben vagy 1948-ban. Mégpedig azt, hogy akadt egy fantasztikus ember, aki a békéstarhosi kastélyban parasztgyerekeknek alapított egy zeneiskolát. Már akkor felfigyeltem a nevére, s megállapítottam, hogy érdekes személyiség lehet. Később, amikor egy zeneakadémista kolléganőmet odahelyezték, s ő nem tudott semmit jövendő munkahelyéről és igazgatójáról, én már tudtam neki némi információval szolgálni.

– Hogy került vele személyes kapcsolatba?

– A debreceni szakiskolának 1954-től Gulyás György volt az igazgatója. Az akkori zeneoktatási körzeti rendszer szerint a nyíregyházi zeneiskola, ahol én tanár voltam, szakmailag hozzá tartozott. Akkor ismerkedtünk meg. Később ő Nyíregyházára is átjárt, két éven keresztül az ottani kórust is vezette. Én a kórus zongorakísérője voltam. Emlékezetes számomra, hogy egy kirándulás alkalmával Lillafüreden az ebédnél Gulyás megkérdezte tőlem, hogy tényleg van neked egy házad Nyíregyházán? Van, válaszoltam, de a haszonélvezet holtáig az édesapámé. Na, csak azért kérdeztem, mondta, mert beszélgettünk otthon, hogy mi is tudnánk téged használni. Világéletemben titkos vágyam volt, hogy Nyíregyházáról Debrecenbe kerüljek. 1958-ban ez az ő révén megvalósult.

– Gulyás György 1954-től hatalmas elánnal kezdett munkához Debrecenben, azonnal átvette a DISZ-kórust. Amikor ön idekerült, már túl volt az első nagy nemzetközi sikerén?

– Igen, abban az évben nyerte meg a leánykar az első díjat az angliai Llangollenben. Egyébként jelen voltam 1957-ben, amikor Kodály Zoltán személyesen engedélyezte a neve viselését a szakiskolának. Ennek valódi értéke annak fényében mérhető, hogy életében egyedül a debreceni szakiskolának adott erre hozzájárulását. Ezt Gulyás mindig emlegette is, és mindent megtett Kodály népszerűsítése érdekében. Élete utolsó éveiben úgy érezte, hogy a debreceniek már nem tekintik kötelességüknek, hogy ők legyenek Kodály nemzetnevelő programjának élenjáró képviselői.

– Mivel magyarázza, hogy Kodály olyan meghitt bizalmába fogadta Gulyás Györgyöt, aki pedig hallgatóként nem számított a kiemelkedő tanítványai közé?

– 1946-ban a művészeti tanácsban felvetődött, hogy Gulyás György vezetésével létrehoznak egy zeneiskolát Békéstarhoson, ahol természetes környezetben parasztgyerekeket próbálnak zenésszé nevelni. Akkor Kodály azt mondta, sem a hely, sem az ember nem alkalmas erre. Gulyás mégis létrehozta az iskolát, csak azért is, s amikor az ötvenes évek elején Kodály Zoltán Békéstarhosra látogatott, elmondta, s ez megmaradt magnószalagon is: tévedtem, mert Gulyás György meg tudta csinálni, amit eltervezett, ezek szerint alkalmas volt rá! Tehát elismerte Gulyás érdemeit és rátermettségét.

– Ezek szerint volt ebben egyfajta kompenzáció, ami Kodály etikai nagyságát csak tetézi. Mi volt az ön közös munkája Gulyás Györggyel?

– Kezdetben zongorát tanítottam az itteni szakiskolában, egyike voltam a tanárainak. De 1961-ben a Kodály Kórus zongorakísérője is lettem – én jelentkeztem, mert a korábbi kísérő megvált a kórustól –, még átjáró tanárként vettem át a feladatot, amit öt évig láttam el. A szakiskola igazgatója lettem, azért mondtam le.

– Akkor ön koronatanú arra, hogyan, milyen módszerekkel dolgozott Gulyás?

– Mint afféle rapszodikus embernek, ebben is megnyilvánult a rapszodikussága. Előfordult, hogy egy óra hosszáig üldögéltünk a művészszobában, s nem történt semmi. A társaság várt és türelmetlenkedett. Akkor Gulyás hirtelen kirobogott, s egy fél óra alatt olyan vihart támasztott, értem rajta: eredményes, hatékony próbát tartott, hogy valósággal belelkesítette a társaságot, amely elfeledkezett arról, hogy előtte tétlenül üldögélt. Igen szuggesztív módszerei voltak, saját bevallása szerint az volt a módszere, hogy nincs módszere. Spontánul csinálta, amit csinált, nem végzett hangképzést, meg ilyen formális dolgokat. De ezt Nyíregyházán is tapasztaltam. A feleségem is tagja volt a városi pedagóguskórusának, s ő is lelkesedett Gulyásért, hiszen a stagnáló énekkart ütőképes kórussá fejlesztette. Bár ez a véleménye nem maradt meg végig, de kezdetben így látta.

– Gulyás nem Kodály-módszerrel dolgozott?

– Ezt nem lehet mondani, hiszen az egész zenei nevelési rendszer a Kodály-módszeren alapult. Végeredményében Gulyás is Kodály szellemében, az ő módszere alapján dolgozott, csak egyéni változatban. – Csodálkoztam volna, hiszen nem sokkal halála előtt is hangoztatta, hogy életének központi törekvése volt a Kodály-örökség vállalása.

– Igen, s ennek kapcsán tett olyan kijelentést, hogy Debrecenben nincs már olyan Kodály-kultusz, amit a nevével fémjelzett iskolától el lehetne várni. Úgy látta, hogy a szolfézs- és hangszertanítás összekapcsolására erőtlen a törekvés. Úgy érezte, hogy Debrecen megfeledkezett arról, hogy régen a református kollégiuma révén a Tiszántúl szellemi központjává tudott válni.

– Ő tudott valamilyen hangszeren játszani?

– Tudott, amennyire kellett egy karvezetőnek, de nem magas fokon.

– Azért kérdeztem, mert az 1960-as évek végén a szakiskola diákjainak egy csoportja többször azzal a panasszal fordult a Napló szerkesztőségéhez, hogy ők hangszert tanulni mentek a szakiskolába, mégis arra kötelezték őket, hogy a kórusban énekeljenek.

– Ez nem volt teljesen törvénytelen intézkedés, mert volt ének tantárgy az oktatásban. Más kérdés, hogy Gulyás erre helyezte a fő súlyt, ez állt érdeklődésének fókuszában. Nem tartotta lényegtelennek a hangszertanulást sem, hiszen az iskola azért létesült elsősorban, de erőteljes egyénisége s igazgatói tekintélye folytán valósággal fő tárggyá emelte az énekkart. Amikor az énekkarba több-kevesebb rábeszélő készséggel betoborzott tagok hangszereiken gyakorolhattak volna, akkor helyette énekkari próbára kellett menniük. Ennek ellenére a legkiválóbb hangszeres növendékeket segítette, támogatta, és adott szereplési lehetőséget számukra. Nem lehetett mondani, hogy nem törődött velük.

– Mi volt az ő nagy sikereinek titka?

– Nagyon érezte a zene mondanivalóját, tudta, mit kell kifejezni. Nagyon sokat adott a jó hangzásra, remek füle volt a tiszta éneklésre. De első helyre mégis a karmesteri egyéniségét tenném, amellyel fel tudta dobni az énekkart, ha egyszer belelkesítette őket. Lelkesítő módon tudott beszélni, vezényelni, hatni, az embereket szuggesztiója alá tudta vonni. Végül is európai hírnévre tett szert mint karnagy, mint nemzetközi versenyek zsűritagja. A módszere nem volt általánosan elfogadott. De sokat számított, hogy volt elképzelése a művekről, s azt tűzön-vízen keresztül megvalósította. Néha nem tudtuk megmondani, hogy mitől kezdett szárnyalni egy mű, ami tegnap még alig szólt. Mert addig nem nyugodott, míg azt el nem érte. Néha rengeteget dolgozott azon, hogy az a zenei kép, amit ő előre elképzelt, megvalósuljon. Ebben is benne volt az ő erőteljes, olykor erőszakos egyénisége, mint ahogy Békéstarhost is minden akadályon keresztül megvalósította. Ennek eredményeképpen tett szert nemzetközi hírnévre is. Ezt nem lehet tőle elvitatni. Voltak, akik kifogásolták, hogy úgy végezte el a Zeneakadémiát, hogy hétvégén járt föl, hiszen ő eredetileg már működő tanító volt, illetve énektanár, de az eredményei nem arról beszéltek, hogy „vasárnapi” karnagy lett volna, s csak pénteken meg szombaton járt a Zeneakadémiára.

– Mi volt az ő stíluseszménye?

– A reneszánsz műveket nagyon szerette, s a huszadik századi zene, Bartók, Kodály és az utánuk következő magyar szerzők műveiben volt kiválóan otthonos. Nagyon érezte, hogy mit akart mondani Tardos Béla, Veress Sándor vagy Szokolay Sándor. Feltétlenül különleges érzéke volt a modernség iránt.

– Sikerei csúcsán elkezdett zenekarral is dolgozni. A kritika szóvá tette, ön is egy-két alkalommal, hogyha zenekart és kórust együtt vezényelt, akkor nem állt mindig feladata magaslatán.

– Ez így van, ő nem volt zenekari karmester. A debreceni filharmonikusok mindig mondták is, hogy külön felkészültek, ha ő vezényelt. Nagyon kellett figyelniük a kezére, mert nehéz volt a keze után menni. Igazában nem volt otthon a zenekari muzsika műfajaiban, de meg tudta csinálni, amennyire kellett, csak a zenekari dirigensekhez képest nehézkesebb volt a vezénylési metódusa.

– Mit jelent az, hogy nehéz volt a keze után menni?

– A karmester primer feladata az, hogy pontosan adja a ritmust. Na most, ha valaki közben rengeteg kusza mozdulatot tesz, szorongva dirigál, vagyis arra vigyáz, hogy minden rendben legyen, az zavaró. Az énekkarnál lehet hagyni, hogy a tempó egy kicsit szabadon hullámozzon, nem fontos a metronómszerű pontosság. A Kodály kórus egyébként is ismerte az ő mozdulatait. A zenekarral ritkábban találkozott, nehezebben tudta belőle kihozni, amit elképzelt. Érdekes, hogy a fia, aki szintén karmester lett, ugyanezzel a problémával küzd.

– Feltehetjük tehát a kérdést: töretlen volt a fejlődése? A profi kórust nagyobb tudású karnagy vezényelte?

– Fejlődött-e attól, hogy a kórus hivatásos lett, azt nem tudom, de biztos, hogy fejlődött azáltal, hogy a zenetörténetnek újabb és újabb korszakaiba hatolt bele. Így lett a modern kórusműveknek rendkívül avatott tolmácsolója. Főleg a modern magyar kórusműveké. De az érdeklődése nagyon széles körű volt, felölelte a legkülönbözőbb zenei stílusokat, több-kevesebb sikerrel meg is szólaltatta legkarakteresebb alkotásaikat. Mindennel tudott valamit kezdeni. Legnehezebben az oratóriumokkal tudott megbirkózni, de az meg érdeme, hogy az oratóriumkultuszt meghonosította Debrecenben, s ez nagyon sok szép zenei élményt nyújtott a közönségnek.

– Debrecenbe visszatérve a város zenei életének központi alakja lett, holott általában egy ilyen nagyságú város zenei kultúráját inkább egy filharmonikus zenekar vagy egy operatársulat fémjelzi. Mivel érte el ezt a kivételes rangot?

– Erről a kérdésről eszembe jut az egykori Művelődési Minisztérium illetékes osztályvezetőjének a véleménye, aki a hasonló, voltaképpen a Gulyás György túlsúlyát kifogásoló kérdésre azt válaszolta, kérem szépen, vegyék tudomásul, ő nem csak egy karnagy, ő kultúrpolitikus is. Ha szabad egy kicsit patetikusan fogalmazni, valóban, Gulyás György a zene terjesztésének, népszerűsítésének, az emberi életbe való beépítésének volt felesküdött prófétája. Minden érdekelte, ami a zenével és a zene elterjesztésével kapcsolatos, ideális zenei népművelőnek lehet őt mondani. Azt a kodályi gondolatot, amit ma is annyit emlegetnek, hogy legyen a zene mindenkié, ő nagyon komolyan vette. S amilyen erőteljes egyéniség volt, ezt mindenütt képviselte, igyekezett keresztülvinni, kiharcolni, és ez a zenei életnek a hasznára vált.

– Gulyás a könyvében (Bűneim… Bűneim?) a szocialista rendszer áldozatának, mártírjának tüntette fel magát, pedig nem riadt vissza bizonyos politikai hátszelek kihasználásától sem. Érdekes olvasmány ebből a szempontból a Szemtanú című riportkötet békéstarhosi riportja. Közismertek voltak bensőséges kapcsolatai egyes pártemberekkel.

– Igen, így volt, bár tudok kemény összetűzéseiről is, mert kendőzetlen véleményét gyakran megmondta a helyi, de akár még nagyobb, országos hatalmasságoknak is. Pályája végén a mellőzések – végül is elbocsátották mind a főiskoláról, majd a Kodály kórus éléről is – olyan sérelmeket okoztak neki, hogy a rendszerváltozás után az új rezsimtől elismeréseket igényelt és kapott. Pedig kétségtelen, hogy az előző rendszerben is igyekezett a politikai lehetőségeket kihasználni az ügy érdekében.

– Nem kétséges, sokáig a rendszer kedvezményezettje volt, miniszterek, miniszterhelyettesek írtak róla „kritikát”. A leváltása körüli hercehurca egész magas politikai szinten dőlt el. Egy üldözöttnek nincsenek miniszter pártfogói.

– Érdekes, amennyire nyers tudott lenni, néha túlságosan is szókimondó, annyira ügyes diplomáciai érzékkel is rendelkezett. Az ember azt hinné, hogy aki simán, ügyesen tud politizálni, az nem lehet erőszakos. Ő viszont ha egyszer úgy érezte, hogy igaza van, akkor az történt, amit Szokolay Sándor is mondott róla: „Álmodozó, a semmiből tudott teremteni, elveiért dühödten tudott harcolni, szikrázott körülötte a levegő, a vereségek, kudarcok után mindig talpra tudott állni.” Egy Hérakleitosz-gondolat volt életének vezérfonala, amely szerint mindennap megszűnik valami, amiért elszomorodik az ember, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni. Vagy még jellemzőbb: „Megtorpanásra nem képes, mozgósító egyéniség. A harcba hívta fanatizált embereit, de ha nem követték, egyedül is előre mert menni, mert nem a kételyeket látta, hanem az álmait.” Nos, ilyenkor aztán előfordultak ütközések közte és a munkatársai között. Általában az történt, hogy aki frissen ismerkedett meg vele, azt nagyon fellelkesítette, aztán bekövetkezett egy bizonyos eltávolodás. Ez köztünk is lejátszódott.

– Haraggal váltak el?

– Szerencsére nem, élete végén ismét közeledtünk egymáshoz. Amit korábban nem tudtam volna elképzelni, a kilencvenes évek elején fölhívott telefonon, s megköszönte Szokolay Istár pokoljárása előadásáról írott kritikámat. Sajnos aktív korszakunkban rengeteg ellentétünk, vitánk volt. Ezek főleg abból adódtak, hogy én voltam a Vár utcai zeneművészeti szakiskolának az igazgatója, s ők is ott voltak az épületben mint főiskolai tagozat. A közösködésből számos konfliktus támadt. A tagozatnak ő volt az igazgatója, korábban a mi igazgatónk is, és ő volt az úr a város zenei életében. Nekem kellett a tantestület érdekében fellépnem vele szemben. Én állítottam össze az intézet százhuszonöt éves fennállása alkalmával az évkönyvet, valamiért felhívtam, és akkor ő fél órán keresztül sorolta a kifogásait, pedig Isten látja a lelkemet, direkt vigyáztam arra, hogy ami ránézve pozitívum, volt belőle elég, azt mind belevegyem. Mégis tele volt kifogással, s azt mondta, el se fog jönni a jubileumi ünnepségre. De én tudtam, s mindenki tudta, hogy eljön. Valóban ott volt, pozitívan nyilatkozott, és felavatta azt a bizonyos emléktáblát a vasútigazgatóság falán, ahol a XIX. században a debreceni zeneoktatás kezdődött. Aki ismerte, tudta, hogy milyen szélsőséges megnyilvánulások várhatók tőle, de a végén talán már nem is zavarta, elfogadta, hogy ő egy ilyen ember. Mert itt van a főiskola épülete, maga a főiskola, a nemzetközi kórusverseny, az ország egyetlen hivatásos kórusa, a vidéki zenei élet szervezése és még sok minden, az mégis rajta múlott, köze volt hozzá.

– Volt egy másik nagy karmester Debrecenben, Csenki Imre. Össze lehet őket hasonlítani? Ki volt a jelentősebb?

– Erre nehéz válaszolni, mert bármennyire egy szakmában dolgoztak, két különböző egyéniségről van szó. Csenki Imrének a módszere más volt, az elképzelései is, az egyénisége is. Gulyás a Csenki utáni években lett naggyá. Ő másképp képzelte el a kórushangzást. Mivel hosszabb ideig, csaknem 40 évig dolgozott Debrecenben, nagyobb társadalmi, szakmai vetületben tevékenykedett, Csenkinek volt egy gyors felfutása, s aztán elment Budapestre. Gulyásban élt ellenérzés Csenkivel szemben, nem szerette, ha kollégáját dicsérték, példálózva emlegették.

– Gulyás György sok kitüntetésben részesült, de a Kossuth-díjat nem kapta meg, holott többször fel volt terjesztve. Ez nagy sérelme volt, annál inkább, mert Csenki Imrének fiatalon kijutott ez a megbecsülés. Talán ezért is éltek ellenérzések vele szemben?

– Meglehet. A megyei pártbizottság többször is javasolta, felterjesztette, de ha felmerült a neve a döntést hozó bizottságban, mindig akadt valaki, akit éppen megbántott, vagy riválisként elidegenített magától. Tulajdonképpen megérdemelte volna, de itt ütött vissza az a bizonyos nehéz természete. Mert annyi emberi probléma kavargott körülötte, hogy remek elgondolásait és hasznos terveit nem tudta zavartalanul kifejteni, csak mindig úgy, hogy fél kézzel védekeznie kellett. Ez benne volt emberi jellemképletében.

– Helyén van-e az emléke?

– Igen, a Kodály kórus már a második oratóriumsorozatot tartja az ő emlékére, noha az oratórium, mint zenei műfaj, nem volt éppen erőssége. S azonkívül azt lehet mondani, hogy megemlékeznek róla, a főiskola márványtáblával adózik érdemeinek. Azt szoktam mondani, hogy akik közvetlen kapcsolatban voltak vele, jogosan hangoztatják a maguk kifogásait, kritikai észrevételeit, de száz év múlva, ha valaki majd Debrecen zenei életét feltérképezi, bizonyára tisztelettel és meglepetéssel fogja tapasztalni, hogy ezt is Gulyás György kezdeményezte, az is az ő műve. Egyszóval ő a debreceni zenei életnek egy nagyon jelentős személyisége volt, amilyen a városban nem sok akadt.

Bakó Endre írása


STRAKY TIBOR (született 1926. szeptember 12-én Nyíregyházán, elhunyt 2011. április 5-én Debrecenben) zongoratanár, szakközépiskolai igazgató, zenekritikus. 1934–41-ig szülővárosában magánúton, 1941– 44 között Debrecenben tanult. 1945–46-ban a Nemzeti Zenedében, 1946–48-ban a Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1950-től a nyíregyházi zeneiskola zongoratanára, igazgatóhelyettese, 1958–66 között a debreceni zeneiskola tanára, majd nyugalomba vonulásig igazgatója. 1976-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának adjunktusa, docense. Széles körű zenekritikai tevékenységet folytatott, több, főleg helyi vonatkozású zenetörténeti könyv szerzője, társszerzője. Zongoraművészként és kísérőként is jelentős.

GULYÁS GYÖRGY (született Köröstarcsán 1916. április 1-jén, elhunyt 1993. november 11-én Debrecenben) karnagy, főiskolai tanár. A debreceni református tanítóképzőben szerzett oklevelet, s három évig Bélmegyeren tanyai tanító, közben a Zeneművészeti Főiskolán zeneszerző végbizonyítványt, középiskolai énektanári oklevelet kapott, s anyaintézete zenetanára lett. 1946-ban az ő javaslatára, tervezetére létesült Békéstarhoson az ország első zenei általános és középiskolája, amely 1954-ig működött. Ezután visszatért Debrecenbe, ahol a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskola igazgatója (1954–66), a Kodály leánykórus, majd a vegyes kórus karnagya, később a Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának igazgatója, (1966–1976) a hivatásos Kodály kórus igazgató karnagya (1970–1983). Több díj, kitüntetés birtokosa: (Liszt-díj, Érdemes Művész, a Magyar Köztársaság Zászlórendje stb.)

(forrás: Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor | BLOG)

Kapcsolódó tartalmak

Rendezvények Gulyás György születésének 100. évfordulója tiszteletére

PÁLYÁZAT ZENEMŰVEK KOMPONÁLÁSÁRA

GULYÁS GYÖRGY CENTENÁRIUMÁRA - hangversenyajánló

További iskolai hírek

Debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskoláért Alapítvány
Adószám az 1%-os felajánláshoz: 18547876-1-09
Bankszámlaszám: 11993001-02307482-10000001
"Zenei Nevelésért" Alapítvány
Adószám az 1%-os felajánláshoz: 19126456-1-09
Bankszámlaszám: 10103434-16655928-00000004

Kérjük, adója 1 %-ával segítse a tehetségek gondozását és a minőségi zenész utánpótlás képzését! Köszönjük a felajánlását!

Kulturális hírek

Webstatisztika

Látogatók
1
Cikkek
136
Cikkmegtekintések találatai
248323

Közétkeztetési tájékoztató